Charlotte Perkins Gilman és A sárga tapéta

Novella az őrületről, a szabadságról és a nemek közti határokról…

Egy számomra ijesztő írásról van szó. Komolyan! A Düledék palota című kötetben olvastam, ami egy klasszikus rémtörténeteket tartalmazó antológia. Szóval teljesen véletlenül futottam bele ebbe a hihetetlenül érdekes novellába. Ami igazából nem rémtörténet! Vagyis nem abban az értelemben, ahogy ezt a kategóriát értelmezzük…

Ha időd engedi, olvasd el ezt a történetet (a könyvben összesen 23 oldal volt)! Én most nagyjából leírom, hogy miről szól, és talán így is érdekes lesz, de a legjobb, ha előtte te is beleborzongsz kicsit Charlotte Perkins Gilman alkotásába…

Ezen a linken fent van az egész: A sárga tapéta

tumblr_mhtgal6PW91rlkr2bo1_500

Innentől spoileres a dolog!

A történetről, nagy vonalakban

A kor (amelyben írták és amelyikben játszódik): 1800-as évek vége
Helyszín: elszigetelt, angol, vidéki kastély
Alaphelyzet: a főszereplőnk, egy hölgy (a mesélő) és a férje vidéken készül tölteni 3 hónapot (a nyarat)

A hálószobájuk (ami valaha gyerekszoba volt) ablakain rács van, a falon pedig, régi, kopott és szakadt sárga tapéta. Eddig akár egy kísértethistória alapja is lehetne. De nem az!

712888

A férj, aki egyben az orvosa is, eltiltja mindenféle tevékenységtől, mondván, hogy ideggyengeségben szenved a hölgyike és az a tuti, ha egész nap nem csinál semmit.
A nő nagyon nem szereti a szobát, sőt szinte rosszul van tőle, főként a tapéta miatt. A színe borzalmas és a mintázatában semmi logika sincs, ami iszonyatosan idegesíti.

Egyszer csak „felfedezi”, hogy holdfényben egy másik mintázat is kialakul a falon. A tapéta alatt, mintha egy női alak jelenne meg. Akit a minta bezárt, „bebörtönzött”. Napról-napra (ebben az esetben, éjszakáról-éjszakára) egyre inkább a megszállottja lesz a tapétának. Meg akarja tudni, hogy mi a tapéta „titka”.

c9fe17c0924eb5cb6cd2a24c7d79b58d

Nehéz megfogni a történtet, mert a mesélőn egyre inkább eluralkodik az őrület. Így nem tudni, hogy meddig valóság az, amiről ír és mikor vált át képzelgéssé.

A végkifejlet az, hogy az utolsó nap reggelére a hölgy szinte teljesen letépi a tapétát a falról és őrülten mászkál a szobában, azt mondogatva, hogy végre kiszabadult. Ekkor válik egyértelművé (elvileg), hogy a mintába „ragadt” nő, a mesélő maga. Amikor a férje meglátja, elájul.

„Elemzés”

A cím nem szorul magyarázatra, mivel a helyszínre utal, a szobára, aminek sárga tapéta borítja a falát.
A történet a fizikai és lelki bebörtönzés „meséje”.
Fizikai, hiszen a mesélő ideje nagy részében a szobába kényszerül, aminek rács van az ablakán. Ráadásul a kastély is az Isten háta mögött van, teljesen elszigetelve a külvilágtól.
Lelki, mivel a nő teljes mértékben a férje elnyomása alatt él, aki felügyeli az életét. És még gyerekként is kezeli (a sárga tapétás szoba pont gyerekszoba volt valaha), pedig felnőtt nő, akinek van saját gyereke.
Nos, igen, pár mondatban megemlíti az író, hogy van egy gyerek is a „képben”, de a mesélő rá sem bír nézni. Ezért szokták azt is írni, hogy ez a novella a szülés utáni depresszióról szól. Ami oké, megértem, de szerintem erről többről van szó. Bár tényleg nagyon úgy tűnik, hogy a főszereplő – hol létező, hol nem létezőként beállított – betegsége a depresszió nevű álnok jelenség. Szóval ez is része a mondandónak, de nem csak ennyi van benne.

coversyellow-wallpaper

A történet egésze, a férje elnyomása alatt élő nő lelki rabságának, illetve a társadalmi elvárások romboló hatásának megjelenítése. Szerintem.

A férj, mint elnyomó? Igen. Az írónő 1892-ben írta a történetet. Akkor ez még nem volt kérdés. Mármint az, hogy a nő teljesen alá van rendelve a férjének. Mondhatni, hogy ez a novella kezdetleges feminista próza.
Az is érdekes, hogy a nő, aki ki akar törni, csak éjjel látszik. Mert „napvilágnál meghúzza magát, csöndesen viselkedik, azt hiszem, talán a minta hallgattatja el”. Az asztrológiában a Nap a férfit, a Hold a nőt jelenti…

A kibogozhatatlan, követhetetlen, logikátlan minta, ami bezárja a nőt, ez simán lehet a társadalom. Az a hatalmas intézmény, ami egy bizonyos szerepbe (feleség szerep) kényszeríti a nőket.

Összesítve:

napvilág (Nap) = férfi
holdvilág (Hold) = nő
minta = társadalom

Ú, kezdek belelendülni. De nem akarom túlelemezni, mert akkor azért elvész az élvezeti értéke.

Ami nagyon érdekes, az a mű végén van, amikor a nő letépi a tapétát, és végre „kiszabadul”. Mert, amikor a férje mindezt meglátja, elájul. Ami egy tipikus női reakció… Tehát, kérdem én, hogy a női „felszabadulás” a férfiakat femininné teszi??
Illetve egy picit ijesztő, hogy a szabadság egyenlő lenne az őrülettel! Vagy az is lehet, hogy amikor nincs helye a szabadságnak (nem tud utat törni), akkor az őrület lép a helyébe, hogy az őrült azt hihesse, hogy szabad?

Ez itt a kérdés…

 

 

 

Reklámok

Éjfélkor Párizsban

Az Éjfélkor Párizsban című filmet Woody Allen írta és rendezte. Az a kicsi és fura fickó, aki néha zseniális, néha pedig borzalmas filmeket képes csinálni. Ez a film – számomra – az előbbi kategóriába tartozik.

Woody-Allen

Az Éjfélkor Párizsban három idősíkban játszódik: a 2010-es, az 1920-as és az 1890-es években. A helyszín mindig ugyanaz: Párizs.

midnight-in-paris_2
A főszereplő Gil Pender, egy forgatókönyvíró, aki éppen első regényét írja. Elég nehezen megy neki, mert ő csak egy hollywoodi firkász, aki nem ért az igazi irodalomhoz. A menyasszonyával érkezik a városba, akivel nem igazán harmonikus a kapcsolata. Gilre jellemző a bizonytalanság és az elvágyódás.

A film megemlít egy fogalmat, ami a  ‘Golden-age thinking’. Az Aranykor gondolata, miszerint az élet jobb lenne, ha egy másik korban élnénk. Ez a gondolat teremti meg a film mondanivalóját.

Eddig semmi extra nincs a filmben. Eddig. Egyik este Gil sétálgat a városban és miután éjfélt üt az óra, sikerült elautóznia a 20-as évekbe. Ezt több estén is megismétli. A 20-as évek számára az imádott, ideális korszak, ahol találkozhat az általa istenített művészekkel.

Na de kik is ezek a művészek?

Cole Portera zeneszerző, akinek sok dala felcsendül a filmben. Megemlítik a feleségét Lindát is, aki fel is tűnik, de szöveget nem kapott. 2004-ben készült róluk egy film Ragyogó évek címmel. Abban sok Porter dalt hallunk és kicsit jobban megismerjük a kettőjük történetét.

2Fimage2F3212372F936full-de--lovely-poster

Zelda és Scott Fitzgerald, az írópáros. Scott teljes neve Francis Scott Key Fitzgerald. Szülei azért “büntették” ilyen hosszú névvel, hogy tisztelegjenek rokonuk, Francis Scott Key, emléke előtt, aki nem más, mint az amerikai himnusz (‘The Star-Spangled Banner’) szövegírója.
Visszatérve Scottra (Fitzgeraldra), ő az egyik nagy amerikai író. Leghíresebb műve A nagy Gatsby (amiből lesz podcast adás). Egy utalás is van rá a filmben. Amikor Scott bemutatkozik Gilnek, így szól: ‘Scott Fitzgerald. And who are you, old sport?’ Az ‘old sport’ kifejezés pedig magának Gatsbynek a szavajárása.

73259fb0bc6e5dc5effe4694d154d620
Zelda pedig a feleség, szintén író, bár kevésbé sikeres. A film megmutatja, hogy az ivás, a móka és a depresszió asszonya. És, hogy nem bírja Hemingwayt.

Joséphine Baker, egy afroamerikai származású táncos- és énekesnő, aki meghatározó alakja a kornak. A fimben pár percre tűnik fel, és táncával (La Conga Blicoti) szórakoztatja a társaságot.

Ernest HemingwayRóla már volt szó az előző podcast adásban (Hemingway és Az öreg halász és a tenger). Itt még jóval az öreg halász előtt vagyunk, hiszen azt az 50-es években írta. Erről a korról és Párizsról a Vándorünnep című műve szól. Ugyan ezt a könyvet a 60-as években írta, de a kifejezést (moveable feast), ami a mű eredeti címe, kétszer is megemlítik a filmben. Imádom az ilyen utalásokat! 😉
Van még egy rész a filmben, ami A Kilimandzsáró hava című művére utal (Gertrude Stein említi Gilnek).

covers_31532

Borzalmas borító, csodálatos könyv

Juan Belmonte, a merész matador is feltűnik a filmben. Egyszer olvastam, hogy matadorokat megszégyenítően bátor volt. Állítólag az utolsó pillanatig mozdulatlanul állt és várta, hogy a bika megtámadja. Érdekes ember lehetett.

Gertrude Stein, végre elérkeztünk ide. Gertude egy amerikai író, költő, aki imádta a művészetet. Műgyűjtő volt és otthona – ami a Rue de Felurus 27 szám alatt volt – nyitva állt a művészek előtt. Élettársa Alice B. Toklas karaktere is megjelenik a filmben. Alice egyfajta szürke eminenciás, aki kitartóan végezte a dolgát és látszólag semmi érdekes nem volt benne. Gertrude megírta Alice életrajzát, amiből állítólag kiderül, hogy azért nem volt egy szürke senki… Már nagyon várom, hogy elolvassam.

covers_45661

Amikor az önéletrajzot más írja…

Pablo Picasso, a spanyol festő, akinek hatalmas zűrzavar lehetett a fejében. A filmben egy festményét látjuk, amit (a történet szerint) az aktuális szeretőjéről festett. Ez a kép egy valódi alkotás – tehát nem a filmhez készült – a címe La Baigneuse, tehát a fürdőző (nőnemű) és 1928-ban festette. Szerintem kapott egy szállítmány kék festéket egy havertól…

miniature

Szép! Szép. Szép?

Djuna Barnes, a női egyenjogúságért küzdő írónő. Leghíresebb műve az Éjerdő (Nightwood), magyarul is megjelent és már fel is került a MEO (majd elfogom olvasni) listámra, rögtön Alice B. után jön…
A filmben egy aranyos mondat utal az emancipációjára, mégpedig, Gil megemlíti, hogy a nőci vezetni akart tánc közben. 🙂

Salvador Dalí, és a rinocérosz… Dalí egy spanyol, vagyis katalán (úgy tudom, hogy van különbség, mint mondjuk az angolok és a skótok között) festő. A szürrealizmus jeles képviselője. A film a rinocérosz formája iránti rajongását jeleníti meg. Ami egy létező rajongás volt…

8d2f5547820e76160ce7016cba517b00

A modell

DALI-CosmicRhinoceros-PREST

Az alkotás

Man Ray, a fotográfus, szintén nagy hajlammal a szürrealizmusra.

Luis Buñuel, a spanyol rendező, akinek nem igazán tudom értékelni a filmjeit, de tény, hogy egyediek. Van egy utalás Az öldöklő angyal című filmjére, pontosabban Gil elmondja az alapsztorit neki. 🙂

És ez a három szürrealista művész egyszer beszélget Gillel… aminek a vicc-értéke akkor az igazi, ha tudjuk (aki nem tudta, az már tudja), hogy melyik művészeti ággal foglalatoskodott ez a három díszpinty.

f3103894c52520ac9495bad9226e764e

Zseniális!

Lassan elérkezünk a felsorolás végére, nyugi!

T. S. Eliot, az író, akinek a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke cím versére van utalás a filmben. Eliot egy másik műve – aminek semmi köze ehhez a filmhez, de szerintem érdekes – a Macskák könyve, ami a Macskák című musical alapja…

Henri Matisse, francia festő, pár másodpercet kapott a filmben, de ott van és ez a lényeg.

És a végére a hármasfogat az 1890-es évekből:

Henri de Toulouse-Lautrec, Paul Gauguin és Edgar Degas, francia festők a századfordulóról. Nekik nem a művészetük, hanem egy konkrét gondolatuk fontos a film szempontjából. A bejegyzés elején említettem, hogy Gil elvágyódik, egy régebbi korban. Ebben a jelenetben kiderült, hogy ez a három festő is pontosan ezt érzi. Ők is elégedetlenek a korukkal, akárcsak a többi a művész, aki valaha létezett. Szerintük jobb lett volna a reneszánsz idején élni, mert akkor még élt a művészet, nem volt úgy kiüresedve, mint manapság (tehát a századfordulón).

Gil itt jön rá, hogy ez az elvágyódás egy természetes érzés, minden művész (de nem feltétlenül csak ők) így érez.

De Ő vajon miért épp a 20-as évekbe vágyott? Mi is volt az?

‘The Roaring Twenties’ vagy éppen ‘Jazz Age’-nek nevezett korszak a tradicionális értékek elutasításának időszaka volt.

x_112658_Life_Magazine_Roaring_Twenties_3352

Túl az első világháborún, a fogyasztás és az anyagiak kerültek a középpontba. Elterjedtek a háztartási gépek, így könnyebbé váltak a hétköznapok. Lett idő és igény a szórakozásra.
Ez az időszak a rádió hőskora és Hollywood is ekkor kezdi meg működését, megjelennek a nagy sztárok, mint idealizált személyek. California a sok napsütés miatt vált a filmes világ középpontjává, hiszen akár egész éveben lehetett a szabadban forgatni.

Hollywoodland_sign

De ami a film szempontjából fontos a 20-as évekkel kapcsolatban: Miért jöttek Amerikából Párizsba a művészek?
Mert Amerika kulturálisan üres volt, az inspirációhoz, a feltöltődéshez és a bohém élethez szükség volt az öreg kontinensre. És Párizs erre megfelelő város volt. Megvolt benne a múlt, miközben mindenki úgy élt, ahogy és akivel csak akart. Szabadon és kellő távolságban az otthonuktól. És ami nagyon fontos, Amerikában a 20-as évek elejétől a 30-as évek első feléig szesztilalom volt.
Európában viszont nem. Szóval lehetett léhán élni, szórakozni és vedelni. Tökéletes.
Franciaország olyan volt a 20-as években, mint Görögország az ókorban.
Itt megbecsülték a művészeket és éreztették velük, hogy amit ők tesznek hozzá a világhoz, az is nagyon fontos. Ennél több nem is kellhet egy művésznek…

Két törzshelye volt az alkotóknak, az egyik a korábban említett Gertrude Stein szalonja, a másik pedig a Shakespeare and Company nevű könyvesbolt. Akkoriban csak ezen a helyen lehetett angol nyelvű könyveket kapni Párizsban.

Sylvia-at-Shakespeare-1939

A már korábban említett Hemingway, a már korábban említett művében (XD), a Vándorünnepben, megemlíti a ‘Génération Perdue’ fogalmát, amit magyarul “Elveszett nemzedék”-nek szoktak hívni. Ők azok a háborút járt fiatalemberek, akiknek semmi sem szent, akik elvesztették a hitüket a világban. És ahogy a könyvben az autószerelő mondja: holtra isszák magukat.
Ők már jártak Franciaországban a háború alatt, hát miért ne mentek volna később oda vissza, alkotni. Itt szabadnak érezhették magukat, akárcsak a többiek.

És ez a szabadság, ami az itt élő művészeknek jutott, erre vágyott Gil is. És annál jobban vágyott erre, minél jobban közeledett az esküvője. A menyasszonya szinte teljesen elnyomta őt, ezért vágyott a múltba. Ahol nincs menyasszony és van szabadság. De amint úgy döntött, hogy véget vet a kapcsolatnak, visszakapta a szabadságát a jelenben és valószínűleg soha többé nem lesz szüksége a múltra és talán még alkotni is képes lesz.

6-8-15-midnight1

És az utolsó gondolat. A múltba vágyódás egy természetes érzés. Hiszen nem ismerjük a jövőt, de ha a jelenlegi tudásunkkal a múltban élhetnénk, akkor ismernénk. Ez a gondolat jó alap könyvekhez és filmekhez, mert jól tudunk szórakozni az időutazós témákon. Ám ez a film megmutatta, hogy ha sikerülne visszamenni a múltba, akkor sem azt kapnánk, amire számítottunk.

 

Az első bejegyzés

Blogot eddig nem terveztem, mivel gondoltam, hogy majd minden elmondok a podcastben. Hát, most változtatok ezen. Még csak a harmadik adást vettem fel, de máris sikerült egy kisebb válságot előidéznem. A téma Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmje. Többféle vázlat is készült hozzá, négy különböző megközelítésből vettem fel (máshogy elemezve a filmet). De nem az igazi. És már zavar is. Ideges vagyok, amikor leülök a mikrofon elé. Pedig nem kötelező. Senki nem adta ki feladatnak, ha akarom nem csinálom. És mégis, elcsuklik a hangom, kiszárad a szám és össze-vissza beszélek. Úgyhogy döntöttem, kihagyom ezt a témát. De mivel imádom a filmet, ezért nem kihagyom, hanem blogbejegyzéssé konvertálom. Így elkészül, de máshogy. És aztán haladhatok tovább, a tervek szerint.

Jó tapasztalat volt, rájöttem, hogy maradok a könyveknél. Azokról tudok beszélni, többé-kevésbé érdekesen. Úgyhogy nemsokára jön a második bejegyzés, ami erről a csodás filmről fog szólni, képekkel dúsítva.

Midnight-in-Paris-TC